A Valós idők című könyve kapcsán Tonio Schachingerről nemrég a hét könyve kritikánkban azt írtuk, hogy a Német könyvdíjas osztrák szerző nevét érdemes lesz megjegyezni. Máris itt a magyarul megjelent legújabb kötete, ami ezt bizonyítja! A Helikon Margó Könyvek sorozatában megjelent Nem úgy, mint ti a profi foci világa kerül a fókuszba, azon belül is Ivo Trifunović. Milliomos, egy hatalmas házban él csinos feleségével és két gyermekével. De mi történik, amikor megjelenik a színen egykori szerelme? És mit csinálg a felesége, amíg ő távol van? Olvass bele a regénybe!
Tonio Schachinger: Nem úgy, mint ti (részlet)
A focisták nem ismerik a fájdalmat. Nekik mindig fáj valamijük, egy borda, egy izom vagy a fejük, és az ellenfelek mindig pontosan tudják, mi fáj nekik, és mindig abba szállnak bele. A foci férfisport, sport igazi férfiaknak, még akkor is, ha Ivo sok focistát ismer, akik igazából nem férfiak. Ő az. Egy gép. Ő törött karokkal is játszik, és ez a hülye rángás vagy sajgás sem fogja visszatartani attól, hogy elmenjen valahová a feleségével. Főleg ma, amikor úgy érzi, mintha már évek óta nem ment volna sehová. Egész nap nagyon örült neki, hogy Jessyvel tölti az estét valahol, ahogy néha úgy örül valaminek, hogy magában ismételgeti, mennyire örül.
– Mikor kell indulnunk? – kiáltja abba az irányba, amerre Jessyt sejti, és az, hogy nem válaszol, azt jelenti, még van idő. Ránéz a Breitlingjére, elgondolkodik, ne válasszon-e egy másik órát, és aztán eszébe jut, hogy rendelt egy limuzint, legalábbis mondta a klubnál annak a pasasnak, hogy rendeljen, és igazából tudnia kéne, mikor jön. Még biztos van idő.
Elindul le a konyhába, és amint menni kezd, megfeszül az egész mellkasa, mintha egy olyan elektromos izomstimuláló készüléket viselne. A bordái reszketnek a fájdalomtól. Egy örökkévalóságig tart a pár méteres út, és amikor már lent áll a konyhában, megnyugtatásul önt magának egy kis fantát, de ahogy a felső polchoz emeli a kezét, még rosszabb lesz a reszketés.
– Is everything alright? – kérdezi hátulról a bébiszitter, és Ivo összerándul, és átkozódik a fájdalom miatt.
– Igen, igen – válaszolja eltorzult arccal –, yeah, yeah.
Visszamegy a lépcsőn az emeletre, és nem tud másra gondolni, mint a hátára, illetve az egész felsőtestére, mivel a rángás most már sokszorozódik és kiterjed. Odafent elsuhan mellette Jessy, félmeztelenül és feltűzött hajjal, úton az egyik fürdőszobából a másikba.
Mint egy nyolcvanéves, úgy veszi fel az inget, a nadrágot és a zakót, és amikor Jessy teljes sminkben visszajön, Ivo épp le akar ülni a székre, megfordul, még félig állva, és akkor történik valami, egy nagy ROBB és egy olyan gyors fájdalom, mintha négy Lamborghini húzná kötélen a kezeit és a lábait, és fel akarnák őt négyelni, és Ivo már nem tudja, mi van, és olyan hangosan ordít, ahogy csak tud, és nem tud uralkodni magán, és az ordítás és a fájdalom eggyé olvad.
Amikor vége a robbanásnak, Ivo összekuporodva fekszik az ágyon, és Jessy föléje hajol, és azt mondja: „Fuck” és „Bazdmeg”, „Fuckbazdmeg”. A születésnapmódból pillanatok alatt átkapcsolt az ápolónőmódba. Másodpercek alatt kerít egy melegítőpalackot és egy fájdalomcsillapítót, egy pohár vizet és egy kenőcsöt, és közben már ott van a kezében a telefon, hogy felhívja az egyesület orvosát. De Ivo nem érzi az időt. Lehet, hogy már egy óra is eltelt.
Csukva a szeme, felhúzta a lábát, és annyira odavan a fájdalomtól és a meglepetéstől, hogy még dühös se tud lenni a fájdalomra. Bedob egy tablettát a szájába, és próbálja így oldalt fekve lenyelni, miközben Jessy szitkozódik, mert az orvos nem veszi fel a telefont. Jessy igazából csak akkor szitkozódik, ha Ivo nem szitkozódik, ha Ivóval valami olyan igazságtalanság történik, hogy már szitkozódni se tud. Jessy átveszi a szerepét. Látja, hogy tényleg milyen rossz, ha Ivo már nem is izgatja magát, és akkor Jessy félelemtől és részvéttől áthatva szitkozódni kezd helyette, mintha csak imádkozna. Rögtön újra hívja az orvost, újra szitkozódik, nem teszi le a telefont, amíg el nem éri végre az orvost, és vázolja a helyzetet, megkérdezi Ivótól, amit az orvos kérdez, mennyi ideig tartott, mi történt pontosan, és inkább rángás-e vagy sajgás, és válaszokra fordítja át Ivo dünnyögését. Aztán leteszi a telefont, és elmeséli Ivónak, mit mondott az orvos, hogy valószínűleg egy becsípődött ideg, és egyáltalán nem olyan súlyos a dolog, körülbelül két óra múlva itt lesz, ad neki egy injekciót, addig pedig Ivo csak feküdjön úgy, ahogy a legkevésbé fáj, és vegyen be egy fájdalomcsillapítót. Ivo erre nem reagál, és Jessy hoz még valamit, és aztán szó nélkül leül mellé és simogatja a fejét.
– Kicsit most már jobb, Jessy.
Egy darabig hallgatnak, Ivo teljesen magába és a fájdalmába merül, és Jessy nagyon határozott hangon azt mondja:
– Majd máskor elmegyünk. Felhívom a limuzint és lemondom.
– Nem, Jessy. Menj csak!
18
Ivónak néha az az érzése, hogy Jessy időnként nemcsak egészen másképp néz ki, de mintha más ember lenne, mintha több Jessy lenne, vagy egy se. Most azért van ilyen érzése, mert épp átpörgeti Jessy Instagram-profilját, és egyik képen sem olyan, ahogy valójában kinéz. Van róla a fejében egy kirojtosodott kép, egy time-lapse a különböző fotókból és emlékekből, de sose lesz egyértelmű, mert minden frizura, minden bőrszín, minden napszemüveg, minden outfit közvetlenül befolyásolja, hogy ki ő. De azért is van ilyen érzése, mert az még megmaradt neki a búcsúzásból. Abból a Jessyből, akit akkor látott.
Jessy egy ideje vonzódást mutat fiatal, húsz év körüli lányok iránt, akik felnéznek rá, mert ő már kész nő, aki el tudja magyarázni nekik, hogyan működik a világ, és ennek fejében Jessy nem nézi le őket, csak mert ők felnéznek rá, hanem olyasmi lesz nekik, mint egy nővér. A szárnyai alá veszi őket. De Kata, az új lány, bizonyára egészen különleges lehet, ahogy Jessy róla beszél. Ivo még mindig nem látta, de most már nagyon kíváncsi rá, mert Jessy gondolkodás nélkül őt kérdezte meg, nem akar-e Ivo helyett elmenni vele, és mert Jessy szeme úgy ragyogott, amikor elfordult telefonálni, a kis fekete ruhájában és a fehér szőrmében, és mert a melle úgy emelkedett és süllyedt. Ivo kíváncsi, mégpedig emiatt a nagyon új és nagyon régi Jessy miatt, aki most elindul lefelé, hogy találkozzon a barátnőjével.
Ivo pár percig gondolkodik, mire eszébe jut a megfelelő szó: ideges. Ez az! Ez az, amit Ivo már régóta nem látott, Jessy ideges volt, mint az első randevúikon. Olyan ideges volt, mint amikor valaki randira megy.
Valószínűleg Ivo csak azért veszi ezt észre, mert nemrég ő is így volt, ideges egy randevú miatt, mert ő is azt érezte, amit most Jessyn lát. De Jessy most egy nővel találkozik, tehát ez valami más lehet.
Mégis rákeres Katára az Instagramon. Kata privátra állította a fotóit, és ha most küldene neki egy kérést, akkor azt a limuzinban, Jessy mellett ülve kapná meg. Ezt nem akarja. Jessy melleire gondol, ahogy a fekete ruhában kinéztek, ahogy abból kinéztek, és most újra jelentenek neki valamit, nem azért, mert tökéletesek, hanem mert elérhetetlenek, valahol a Londonba vezető autópályán vannak, enyhén rázkódva a limuzinban.
Bekapcsolja a tévét, nem nevet a Two and a Half Men viccein, és aztán átkapcsol a Home csatornára, ahol a bejáratnál levő kamera képei vannak tárolva.
Visszatekeri, és látja, hogy megérkezik a limo, és kiszáll a sofőr, és aztán hogy Jessy, még turbánnal a fején és félig felöltözve kijön, és mondja neki, hogy várjon, és hogy a sofőr megnézi Jessy fenekét, miközben az visszajön a házba. Nem kell nekik megmondani, hogy várjanak, azok várnak egészen addig, amíg már nem várnak, haver! És főleg nem kell egy ilyen perverz alaknak látnia az ő feleségét félig felöltözve. Előreteker, és mint egy rajzfilmben, látja a sofőrt sebesen fel-alá járkálni, beülni, kiszállni, és aztán jön egy taxi, és nem lassítja le elég gyorsan a felvételt, és így csak két másodpercig tart, amíg Kata kiszáll, az ajtóhoz megy és belekarol Jessybe, majd együtt beülnek a limuzinba.
Még egyszer visszatekeri a felvételt, és megnézi valós időben. Először csak Kata bokáját látja kibújni a taxiból, aztán az egész, nagyon hosszú lábát, és aztán nem sokkal többet, mint a lábát és a világosbarna kabátját hátulról, miközben felmegy a lépcsőn a magassarkúban és nagy, biztos léptekkel, mintha kifutón menne. Milyen tehetségtelen pancser szerelte fel úgy ezt a kamerát, hogy nem lehet látni azoknak az arcát, akik a házba igyekeznek? Jessy sugárzó arcát bezzeg nagyon jól lehet látni, amint kijön a bejárati ajtón, hiába rossz minőségű a felvétel. Kata belekarol Jessybe, aki ad neki egy puszit, és mindez olyan sima mozdulatokkal, ahogy aztán Kata is megfordul, és olyan magától értetődően, mint két alkatrész, amely pont egymáshoz passzol. Jessy egyszer se néz vissza, beszáll a limóba, és a sofőr minden bizonnyal megint megbámulja a hátsóját.
Ivo még egyszer visszateker, hogy többet lásson Katából a szép lábánál és a kabátjánál, de Kata szinte láthatatlan marad a homlokába hulló hajtincsek mögött, és aztán Ivo ösztönösen a melegítőnadrágjába nyúl, mielőtt a felsőteste megint beállna és az állapotára emlékeztetné. Kikapcsolja a tévét.
Vannak emberek, akik soha nem unatkoznak, mert ők maguk annyira unalmasak, hogy nem látják, mi unalmas és mi nem. Mások, a normálisak, gyakran csak azért unatkoznak, mert unalmas valami.
Az olyan emberek viszont, mint Ivo, sosem unatkoznak, mert nem engedik meg, mert túl érdekesek, hogy unatkozzanak, legalábbis akkor, amikor szabadon rendelkeznek az idejük felett. Ivo csak akkor unatkozik, ha unalmas embereket kell hallgatnia, vagy unalmas emberekkel kell beszélgetnie, vagy unalmas dolgokat kell csinálnia, de a szabadidejében sosem unatkozik.
Most baromira unatkozott. Végigpörgette a tévében a csatornákat, és fél órán át nézte a barátai Instagram-sztorijait. Bizonyos tekintetben, gondolja, az Instagram még unalmasabbá tette a világot, mert most, miközben unatkozik az ember, látja, hogyan töltik az idejüket a barátai, milyen bulikban vannak éppen, hogyan nyaralnak. Ivo félreteszi a telefonját, és lehunyja a szemét.
Mindent megcsinált, amit megcsinálhatott, és még mindig ugyanúgy fekszik ott, mint korábban, miközben Jessy, olyan csinosan, mint amilyen valaha volt, egy másik szép nővel járja Londont, és azt csinál, amit akar. Tudja, hogy bármi történik, vár rá egy szállodai szoba jakuzzival és kilátással a belvárosra, hogy nem kell hazamennie. Pont két ilyen nőről álmodik minden gazdag ember a világon, próbálja meghívni őket egy italra vagy a hotelszobájába, és Ivo nem ellenőrizheti, mit csinál a felesége. Azt csinál a felesége, amit akar.
De mit akar? Ez a kérdés teljesen a semmiből bukkan fel, mintha még sose tették volna fel, vagy mintha már rég megválaszolták volna. Mit akar Jessy? Otthon akar lenni, vele és a gyerekekkel, mondaná Ivo, a családjával akar lenni. De nem azzal van, hanem Londont járja, valószínűleg felajzva a balettől és a finom vacsorától és a város végtelen lehetőségeitől, belekarolva Katába és boldogan. És ő meg itt fekszik, mint egy félig eltaposott bogár, és kétségbe van esve.
Az idő a legrosszabb módon telik, teljes mértékben megszűnt mozogni, csak azon lehet mérni, ahogy Ivo hólyagja egyre hangosabban jelzi, hogy nem fekhet itt a végtelenségig. Ivo megint az órára néz, elátkozza az orvost, és úgy érzi, hogy az utóbbi hónapok egész története egy sprint volt, és most levágták a lábát, és ott hagyták az út menti árokban.
Még mindig nem jött az orvos. Ivo látja a szendvicset és a Fantát, amelyet a bébiszitter hozott, és öt percébe telik, mire nagy fájdalmak között, centiméterről centiméterre fel tud ülni annyira, hogy valahogy a szájába tudja venni a szendvicset. Mégis majdnem megfullad, mert a fehér szendvicskenyér a szájpadlására tapad. Iszik egy korty Fantát, és az az érzése, hogy az innivaló rögtön, ahogy a testébe került, növeli a nyomást a hólyagjában. Nem múlik a tetves idő! Szívesen ébredne fel egy másik helyzetben, teleportálná magát, csatornát váltana, de ez nem lehetséges.
Hogyan múlhatna mindig egyformán az idő, ha állhat úgy harminc percen át a zuhany alatt, hogy észre sem veszi, most meg minden egyes pillanat és minden egyes részlet ráerőszakolja magát és untatja, és nem menekülhet?
Negyedóra múlva eltelik a két óra, és meg kell jönnie az orvosnak, de Ivo nem hisz ebben, már nem hisz semmiben. „Most kimegyek vécére, hogy utána, miután itt volt az orvos, reggelig ne kelljen mozognom” – mondja magának, mint egy coach. Olyan óvatosan csinálja, ahogy csak tudja, megtartja magát az egyik kezével az ágy szélén, és a másik kezével a matracra támaszkodik, nagyon-nagyon lassan leereszti a lábait, míg a hasizma el nem kezd remegni és úgy nem marad, mint egy ABS nélküli autó kereke. Mielőtt még félig felült volna, máris újra üvölt a fájdalomtól, és semmi másra nem tud gondolni, mint arra, hogyan juthatna vissza abba a helyzetbe, amiben az elmúlt két órában feküdt. A vécéhez vezető út elképzelhetetlenül hosszú lett. Hogyan juthatna el oda, ha még felülni se tud, mozdulni se tud, anélkül hogy ne kényszerítenék térdre az egész felsőtestében beinduló elektromos sokkolók? Ivo sírni tudna a dühtől és a kiszolgáltatottságtól. Korábban legalább úgy, hogy az oldalán feküdt, képes volt a hátán kívül valami másra is gondolni, de most úgy ketyeg maga alatt a hólyagja, mint egy hazugság, amiről nem lehet tudni, mikor és hogyan lepleződik le, de aminek a kirobbanása biztosnak tűnik, és a ketyegése hangosabb minden gondolatnál. Ez a legnagyobb megaláztatás, amit el tud képzelni. Ahogy ott fekszik, és a hólyagján gondolkodik, miközben a felesége teljesen máshol van, és jól szórakozik, ahogy egy olyan valakinek, mint ő, egy kibaszott MULTIMILLIOMOSNAK a legegyszerűbb dolgok is – ülni, menni, vizelni – lehetetlenné válnak, az annyira valószerűtlen, hogy el se akarja hinni. Megpittyen a telefonja: „kicsit késni fog az orvos, volt egy ráfutásos balesete és csak egy óra múlva tud ott lenni de nem lett semmi baja és ne aggódj. remélem jól vagy a vacsora remek volt és a balett olyan szép volt el se tudod képzelni!!xx”
Az orvos jól van, nagyszerű. Ivo jobb szeretné, ha meghalt volna a kitalált ráfutásos balesetével.
Odahozat a bébiszitterrel egy nagy műanyag flakont és egy ollót, amit a lány minden kérdezősködés nélkül megtesz, és Ivo mondja neki, hogy ma már ne jöjjön fel az emeletre, és amint becsukódik az ajtó, nekiáll levágni a flakon legfelső részét rögtön a kupak alatt. Szép lassanként megint megemeli a testét, odafordítja az ágy széléhez, és belepisil a flakonba, csak pisil és pisil, közben megfordul a fejében, hogy akár többet is pisilhet másfél liternél, és minden érzések közül a legszebbet érzi, a megkönnyebbülését, amit nem Jessynek és nem az orvosnak köszönhet, hanem egyedül saját magának. Aztán a flakont, amennyire lehet, csak a kezét megmozgatva, az ágy mögé tolja. Kicsivel később csengetnek végre odalent, és jön az orvos sűrű bocsánatkérések közepette. Ivo azon gondolkodik, ne kényszerítse-e arra, hogy a még meleg pisit kiürítse, büntetésül, amiért ilyen későn jött, de aztán úgy dönt, hogy mégse, mert nem tudja, hogy ezzel az erejét vagy a gyengeségét bizonyítaná az orvos előtt. De legalább újra tud gondolkodni! Az injekció rögtön hatni kezd, Ivo érzi, ahogy a lazítószer szétárad benne, és mielőtt megszűnne érezni bármit is, még félálomban azt írja Jessynek: „gyere haza még ma, szükségem van rád.”
Amikor Jessy bejön a szobába, ő meg felébred, az idő már rég eloldozódott a horgonyától, a nyelve ugyanolyan ernyedt, mint a teste, és nem mond semmit, csak int a fejével a pisis flakon felé, és elkönyveli Jessy sugárzó arcát mint valami végtelenül távoli dolgot. Jessy már nyúlna oda, de látja, mi az, és egyetlen mozdulattal kibújuk a ruhájából, hogy ne piszkolja be, majd fehérneműben lehajol, szexin, csodaszépen, beleragyog Ivo arcába vagy át rajta, és kimegy a vizeletével a fürdőszobába, mintha az a flakon a vb-trófea lenne, ő pedig a Victoria’s Secret modellje.
És Ivo a nagypapa, akinél lakik.
Nyitókép forrása: Wikipedia
