Carag izgatottan készül az első városi gyakorlatra a barátaival, de sajnos nem mindenki örül a ténykedésének, egykori mentora, bosszút esküdött. A pumafiú úgy érzi, valaki minden lépését figyeli. Katja Brandis sikersorozatának második kötetében újabb izgalmas kalandok várnak az alakváltó iskolában tanuló gyerekekre! Olvass bele a kamaszoknak szóló fantasy regénybe (az első részből itt közöltünk részletet)!
Katja Brandis: Woodwalkers 2. - Veszélyes barátság (részlet)
Színes csillagok
Puha, párnás talpam mélyen a hóba süppedt. Ahogy megálltam egy magaslaton és lenéztem az emberek városára, izgatottan szimatoltam a jéghideg, hegyi levegőt.
Olyan szép ilyenkor éjszaka, suttogtam gondolatban Miának.
Az a sok fény…
Mia, a nővérem éppen csak lepillantott a völgybe, majd vakargatni kezdte a füle tövét a hátsó lábával.
Ha megtudtuk, honnan jönnek a színes csillagok, bemegyünk egy szupermarketbe?, kérdezte reménykedve.
Ne is álmodj róla! Elfelejtetted, mi volt legutóbb? Hatalmas ugrásokkal indultam lefelé a völgybe. Hogy gondolhat ilyenkor az evésre?, méltatlankodtam magamban. Az én gyomrom bezzeg annyira görcsben volt, egy fél nyulat se tudtam volna legyűrni. Az egész testem bizsergett a gondolattól, hogy mindjárt ott leszek az emberek között. Meg attól, hogy ha szerencsénk van, még aznap éjjel megfejtünk egyet az őket övező rejtélyek közül. Akkor már egy ideje szemmel tartottam a várost, és biztosra mentem. Láttam az előkészületeket, tudtam, hogy ma éjjel nagy lövöldözésre számíthatunk.
Szerinted mire jók azok a színes csillagok? Miért csinálják?
Egyszerűen képtelen voltam másra gondolni.
Szerintem a zsákmányt hajtják fel vele, találgatott Mia, és jobbra-balra szimatolt. Télen mindig éhesek voltunk.
Megrándultak a bajuszszőreim. Nem értettem egyet vele.
Szerintem a területük határát jelölik meg. Ezeket a csillagokat már messziről látni lehet, szóval nagyon praktikus megoldás.
Közben leértünk a völgybe, itt már vigyáznunk kellett, hogy ne vegyen észre senki. Hangtalanul suhantunk a sötétben, amíg meg nem láttuk az út végén az első kivilágított házakat.
De ennél közelebb nem megyünk, ugye? Látunk innen is eleget. Mia is egyre feszültebbé vált.
Dehogyis, alig látunk valamit. Kicsit közelebb megyünk.
Észrevettem, hogy lassít, ezért az orrommal oldalba böktem. Nem mondtam el neki, hogy egy holdhónappal ezelőtt jártam már a környéken, és előkészítettem pár dolgot.
Szimatom jelzett, hogy végre a megfelelő helyhez értünk, és egy szikla alatt azonnal munkához is láttam: ásni kezdtem.
Te meg mit művelsz, Carag? Mia hangja vészcsengőként szólt a fejemben.
Ide rejtettem a ruhámat. Ekkor már kénytelen voltam elárulni neki. Én innentől ember alakban megyek tovább.
Mia dühösen fújt rám.
A vadmalac rágjon meg, ezt ugye nem mondod komolyan?!
Dehogynem. Ha alaposan ki akarom figyelni őket, muszáj alakot váltanom, érveltem. Nem láthatnak meg puma alakban, abból csak a feszkó van mindig. Legutóbb te is tapasztalhattad.
Félnek tőlünk.
Ha ezt anyáék megtudják…! Mia begörbítette a hátát, fejét a mellső lábai közé fogta. Így el is szalasztotta a percet, amikor alakot váltottam. A téli éjszaka dermesztő hidege valósággal égette csupasz bőrömet.
Miért kéne megtudniuk? Elmentünk vadászni, és kész.
Magamra kapkodtam a nadrágot, pólót, pulóvert, cipőt. De még így is fáztam. Hogy bírják az emberek bunda nélkül?
Ügyetlenül tapostam a havat, ráadásul tíz lélegzetvétel után át is ázott a cipőm. De inkább nem mutattam, mennyire kényelmetlenül érzem magam, mert Mia hátán már így is égnek állt a szőr: nagyon rossz ötletnek tartotta az egészet.
Odaértünk az első házakhoz. Egymástól szabályos távolságban sorakoztak, előttük a fák is mintha sorfalat álltak volna. Az ablakok fénye kiáradt az utcára.
Mi a neve ennek a helynek?, kérdezte Mia. A földhöz lapulva, óvatosan lépkedett, és idegesen csapkodott a farkával.
Végre előrukkolhattam a tudományommal. Úgy hívják, hogy Jackson Hole.
Pontosabban a völgyet. A várost pedig Jacksonnak.
Közeledő autó motorzúgására lettünk figyelmesek, gyorsan elbújtunk hát egy garázs mögé, nehogy a fénycsóva éppen bennünket világítson meg. Embert még nem láttunk, de némi várakozás után hallottuk, ahogy nyílik az egyik ház ajtaja, és nevető, fecsegő emberek csoportja jelent meg az épület előtt.
Annyira be voltak bugyolálva, hogy alig látszott belőlük valami. Még a fejükön, a kezükön és a nyakukon is vastag, puha holmikat viseltek. Így már értettem, miért fázom én annyira, és ők miért nevetgélnek ilyen könnyedén.
Óvatosan kilestünk a garázs takarásából: egy alulöltözött fiú meg egy fiatal nőstény puma.
És mi az az átlátszó dolog a kezükben?, kérdezte Mia megszeppenve.
Úgy hívják, hogy pohár. Szakértőnek tekintettem magam, mivel kicsit gyakrabban jártam a városban, mint ő. Persze titokban.
De nemcsak pohár volt a kezükben, hanem valami csomagfélék is, meg botok, amelyeknek az egyik vége meg volt vastagítva.
Csak nem azokban rejlik a színes csillagok titka? Még nem mertem közeledni feléjük. Mi van, ha megérzik, hogy nem tartozom közéjük?
Az emberek egyszer csak ölelgetni kezdték egymást, mosolyogtak, összekoccantak a poharak. És ekkor a város fölött felsziporkáztak az első csillagok a szivárvány minden színében.
Hű, de közel vannak! Mia ijedten, de szemében káprázattal bámult az égre.
Ekkor összeszedtem magam, és felkeltem mellőle.
– Mindjárt jövök – szóltam, és elindultam.
Carag, ne!, hallottam a rémült sikoltást a fejemben.
Fapofát erőltettem magamra, és hanyagnak szánt járással odamentem a jókedvű csoporthoz. Megálltam tőlük egy-két testhossznyi távolságra, és figyeltem, mit csinálnak. Akkor végre megláttam, hogyan varázsolják elő a színes csillagokat!
Meggyújtották azokat a hosszú, bunkós végű botokat, azok meg süvítve felszálltak az égbe, majd sűrű durrogások közepette színes fényzápor hullott alá belőlük.
– Nem fázol, kisfiú? Bent hagytad a kabátodat?
Összerezzentem a hangra. Egy férfi nézett rám kíváncsian.
Igen, megérezték, hogy nem tartozom közéjük. Az egész testem görcsbe rándult.
– Nem fázom – hazudtam, és én is az eget bámultam. Csak nehogy feltűnést keltsek! Nem jöhetnek rá, hogy nem ember vagyok! Akkor előveszik a fegyvereiket.
– Jól van – felelte a férfi barátságosan. – Boldog új évet!
– Apa, én is kérek rakétát, most én jövök! – nyafogott a mellette álló, alaposan bebugyolált gyerek, és úgy ugrált, mint egy vadnyúl. Kapott is egyet, még meg is gyújthatta.
A rakéták, mielőtt fellőtték volna őket, pont olyan hangot adtak ki, mint amikor dühös pumák fújnak egymásra. Mégis szerettem volna egyet kipróbálni. De honnan szerezzek? Csak várjak, míg sorra nem kerülök?
Jobb ötlet híján csak vártam és vártam, reménykedve, hogy kibírom a hidegben, amíg én jövök. Csakhogy a rakéták éktelen lármát csaptak. Idegesített a füst és a puskapor szaga is. Egyre görcsösebben álltam ott, a karomon kitüremkedett a szőr, a fogaim pedig nőni kezdtek. Még néhány másodperc, és kivillannak a számból! A fenébe is, ne már, ne most! Ne itt!
